A barátság ( szép történetek, mondák rozsakert ,blog ghu Ö)

 

forrás: rozsakert.bloglap.hu

Egy valami kötelező iebben az életben:Embernek lenni,és embernek maradni.

Reményik S.

Egy téli tölgylevélrerdőhöze E levelet a hegytetőn találtam, Hóban felküdt, az erdőhöz közel, Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. De hogy megbarnult, megkeményedett: Az írás felcsillámlik rajta, S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: Kellett a dér, a tél, a hóvihar, S a zuzmara, a zordfényű palást, Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.

Vajda János

Vajda János Az ústökös Az égen fényes üstökös; uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája Egyenes; vissza hát sohase tér. Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni körbe nem tud, nem akar, hát Örökké társtalan, boldogtalan! Imádja más a változékony holdat, A kacéran keringő csillagot; Fenséges Niobéja az égboltnak, Lobogó gyász, én neked hódolok. Szomoru csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen

Kun Magdöolna verse

Hulló falevelek Titokban az ember is fájva könnyezik, mikor az első rőt levél a fáról leesik, mert arra gondol mily sokan is vannak, kik őszi levélként már avarban szunnyadnak. Mi sem vagyunk mások mint az a falevél, mely keringve száll, és fájva földet ér. Fájva, hisz bármerre is tekint, mindenhol azt látja, hogy sodródik vele minden levéltársa. Falevélként élünk, falevélként halunk, mert a Jóistentől mi is véges időt kapunk, hisz egy nyár az életünk, s egy színes tavasz, mielőtt téli álmot aludnánk az avarhant alatt. Kun Magdolna

J.R. Ward

J. R. Ward Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. Közeleg a rozsdaszínű áradat. Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött – elnémul a rigó, el a tücsök. (…) Csügged az ág, ejti leveleit. – Ó, ha az ember is a bűneit így hullatná! S lomb nélkül, meztelen, de állhatnék telemben bűntelen

Zelk Zoltán verse

Zelk Zoltán: Nyár és tél között Nyár és tél között úgy vándorol Október, November, mint a poros országúton két szomorú ember. Kertek, lankák körül jönnek, mennek havas tájra, búsan integet utánuk egy kopár fa ága. Mint rossz gyerek, a szél őket sárral megdobálja, utánuk fut, ruhájukat s hajukat cibálja. Nyár mögöttük, tél előttük, néha meg-megállnak s búcsút intenek a hervadt, búslakodó tájnak.

Szent Erzsébet

Erzsébet napját a régi magyar egyház pirosbetűs ünnepként ülte meg. Népi kultuszáról keveset tudunk, elhalványodott, vagy a szakkutatás késett el a földerítésével. Neve gyermekjátékokban, pünkösdölőkben bukkan fel. Az Erzsébet név évszázadokon át a legkedveltebb magyar női keresztnevek egyike volt. Kultusza a 13. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. A feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje. Több legenda is született a szentté avatott Erzsébetről, aki II. András ( Endre ) lánya volt. Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, amely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, eközben sógorával, Henrikkel találkozott. Arra a kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Amikor megmutatta, a kenyerek helyett (télvíz idején) illatos rózsák voltak kosarában – eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon.

ÉLETÚT

Olyan sok vers , idézet olvasható az életről, de pontos meghatározást még nem olvastam.Egyáltalán meg lehet határozni az életet? Hisz mindenki élete egyedi és nem osztható meg mással. Én nem vagyok se tudós ,se bölcs , de van egy elképzelésem az életről, anélkül, hogy meghatározzam . Azt rábízom a tudósokra. Valahogy úgy képzelem, hogy az élet egy út, amit végíg kell járnia mindenkinek.Ez az út lehet egyenes,ami ritka, Többnyire göröngyös, tövises, hegyet kell néha megmászni, majd szakadékba esni,de végíg / halálunkíg / menni kell.Hogy ki mennyit bír ki, az függ genetikai adottságoktól is,gyerekkori sérelmektől, vagy lelki erősségtől, és még sok mindentől. Az is furcsának tűnik nekem,hogy engedjük el.Elengedünk sok mindent, mert nincs mit tenni, de készakarva nagyon keveset Annyi bánat , vesztesség ér majdnem mindenkit egy életen át, ami örökre nyomot hagy bennünk.Ez olyan , ami belül, bennünk van, és élni kell vele,megszokni, de nem elengedni.Akkor már nem azok vagyunk, akik voltunk, valaki más bőrébe bújtunk...mondhatni gyökértelenekké váltunk.A fát meg lehet nyírni, lombjától megfosztani,attól még megmarad, de ha a gyökerét vágják ki, abba már elpusztul.Ezért mi is a gyökereinket őrizzük meg , ettől maradunk Mi. Amint már írtam, egy életútban belefér öröm, bánat, éppenséggel tragédia,s mindenki a saját módján reagál, vagy yisel el. Sokszor gondolok arra , hogy életünk során egy csigalépcsőt mászunk meg és minden fordulatnál eszünkbe jút egy kellemes, vagy kellemetlen emlék. Még egyszer visszatekintük a megtett útra, közben hol könnyezünk,hol mosolygunk,attól függően , milyen kép jelenik meg elöttünk. Néhol elégedettek vagyunk, máshol meglátjuk saját hibáinkat, ami szomorúsággal tölt el. Ha peddig gyereinkre, unokáinkra találunk egy fordulónál, akkor még nevetni is próbálunk. Talán ez az út vége. Tudjuk és várjuk, a lényeg , hogy nem éltünk hiába.